Nyár volt. Páran az egyetemről útnak indultunk apám teherautójával. Jogos a kérdés, miért egy ekkora járművel. Válaszom: csak, mert nem volt más, amivel minél hamarabb elhagyhattuk volna a várost. Fáradtak voltunk, szükségünk volt egy kis kikapcsolódásra. A hely nem is volt fontos, csak mentünk amerre a szem ellátott. Hol széles autópályákon vezetett az út, hol göröngyös földutakon. Végül megérkeztünk egy teljesen kihaltnak tűnő helyre, ahol tábort is vertünk. Állati jól szórakoztunk, minden tökéletesen alakult. A szabad ég alatt aludtunk, távol mindentől. Egész éjjel az eget kémleltük, a csillagokat számláltuk. Teltek-múltak a napok, és amikor már úgy éreztük, elég régóta hagytuk ott a várost, összeszedtük a holminkat, visszakászálódtunk a teherautóba, és elindultunk hazafelé. Egy percre se hagytuk abba a bulizást és a mókát. Ilyen élményben még sosem volt részünk. Elhaladtunk naplemente és napfelkelte mellett. Láttunk hegyeket, dombokat, száraz pusztákat. Csodálatos volt, minden csodálatos volt. Azután elérkezett az a borzalmas nap, mely legtöbbünk lelkét teljesen tönkretette.

Nyár volt. Épp egy hosszú nyaraláson voltam. A saját gépemmel. Az a nyár volt életem legszebb nyara. Már rég – több mint 4 éve - megszereztem a repülési engedélyemet, de mindaddig nem volt pénzem egy gépre. De abban az évben hihetetlen nagy szerencse ért. Mint a mesékben, én is megtaláltam a szivárvány végén lévő arannyal teli ládácskát. És megvettem a legeslegszebb gépet, amit ember valaha is láthatott. Kék volt, metálkék. Csillogott, mint a legszebb éjszakai égbolt. Csak repültem vele és repültem; olyan boldog még sosem voltam. Ahogy a nyaralásom utolsó napján összepakoltam mindent és indultam a gépem felé, visszanéztem még a lenyugvó napra, és olyan túlcsorduló boldogságot éreztem, mint még soha azelőtt. Beszálltam a gépbe és elrepültem észak felé. Egy idő múlva teljesen besötétedett és csak hunyorítva tudtam kivenni és kikerülni az esetleges akadályokat. Néha-néha oldalra sandítottam, hogy láthassam az égbolt gyönyörűséges fényjátékát. Ám hirtelen hallottam egy baljóslatú zörejt a hajtómű felől.

Elég gyorsan robogtunk az úton, hogy ne figyeljünk semmire, csak a távoli célra. A fényszóró korhadt fákat világított meg és pár vadászó baglyot. Az egész környéken egy lélek se volt.

Ahol elrepültem, kihalt volt minden. Nem láttam semmi alkalmas leszállóhelyet. Csak zúgott a hajtómű és nem tudtam mit tenni. Éreztem, hogy zuhanok egyre lejjebb és lejjebb, míg végül becsa­pódtam egy hatalmas korhadt fába. A géppel nem is tudom, mi történt. Én csak zuhantam tovább, nem is törődve a fájdalommal, ahogy végigkaristoltak az éles, halott ágak. Nem érdekelt már, hogy mi lesz velem, hiszen egyértelmű volt számomra a halál, de ennek ellenére hirtelen megakadtam valamiben.

Hihetetlen jól szórakoztunk. Billie vezetett, mi meg hátul párnacsatáztunk. Ez volt életünk legszenzációsabb nyara. Szerintem mentünk vagy 150-nel, pedig elvileg 100-zal lehetne csak menni, de nem volt fontos. Mi, egyedül mi voltunk közel s távol. Isteni érzés volt! // Azt hittem, ennél rosszabb már nem történhet. Lemondtam az életről, és erre megmenekültem. Igaz, hogy fejjel lefelé lógtam egy ágon, de akkor is éltem! Miután úgy éreztem, hogy minden csontom úgy-ahogy épségben megvan a helyén, megpróbáltam valahogy lekászálódni a fáról. Viszont ez nem ment olyan könnyen. Forogtam, billegtem, kapálóztam, de sehogy se akart engedni az a fránya ág.

Billie-t néha fejbecsaptuk egy párnával, amiért nem volt túl boldog, de mindig nevetve dobta vissza nekünk az elhajított párnákat. Egy idő után elfáradtam, és úgy döntöttem előre ülök, hogy nézhessem a sötétséget, ami előttünk fokozatosan szertefoszlik, majd mögöttünk újra összezárul. Percenként elhaladtunk pár kiszikkadt fa és bokor mellett, ami már nem keltette fel túlzottan az érdeklődésem, de egyszer csak valami furcsa dolgot láttam meg a távolban. Mintha lángok lettek volna.

Nem bírtam elhinni, hogy végre megmenekültem a legcsúfosabb haláltól, és erre egy fa ágán lógok, amiről képtelen vagyok lejutni. Ahogy kapálóztam, észrevettem valamit a távolban. Mintha egy autó fényei lettek volna. Egyre jobban közeledett, én meg egyre kétségbeesettebben próbáltam lejutni a fáról.

Miután elhagytuk azt a lángoló tárgyat, észrevettem egy másik rémületes dolgot.

Egyre közelebb és közelebb jött. Miután láttam, hogy nem fog menni a lekúszás, őrülten kalimpálni kezdtem, hogy álljanak meg.

Meghökkentem az elénk táruló látványtól. Hihetetlen, de egy vízoszlop volt közvetlenül előttünk. Igen, egy függőleges helyzetben lévő tenger felé tartottunk. Mindannyian előmásztunk és lestük ezt a természetfeletti jelenséget.

Nem álltak meg. Azt hittem megőrülök. El fognak csapni! Majd, hogy a halálfélelmem még jobban fokozódjon, amikor hátrasandítottam egy pillanatra, észrevettem egy hullámzó vízoszlopot közvetlenül mö­göttem. Hátranyúltam, és megbizonyosodtam arról, hogy tényleg egy függőleges helyzetben lévő tó vagy tenger van mögöttem. Ekkor még jobban megijedtem. Ha az a teherautó nem áll meg idejében, egyenesen bele fog lökni a vízbe. Újra elkezdtem eszeveszetten kalimpálni, hátha észrevesznek.

Normális emberi ésszel fölfoghatatlan volt a látvány. Egy tenger állt szemben velünk. Megbabonázva mentünk tovább, mikor Billie észrevett egy embert, aki az előttünk lévő fáról lógva rázza a kezét.

Nem hiszem el! Nem fognak megállni. Nem fognak megállni!

Billie azonnal beletaposott a fékbe,…

Ne, könyörgöm! Túl közel jönnek! Ne…

…de a kocsi nem tudott már megállni a lány előtt. Olyannyira gyorsan mentünk, hogy képtelenek voltunk lefékezni a kocsit, és…

Ó, Istenem!

…a lányt beletaszítottuk a vízbe.

„Könyörgöm, tolassanak vissza. Kérem, tolassanak vissza. Meg fogok fulladni! Ne, kérem, kérem, ne tegyék ezt velem! Hisz nem kapok levegőt!”

Próbálta hátramenetbe kapcsolni a kocsit, de beragadt a sebváltó. A lány őrülten ütögette a szélvédőt. Mi is megpróbáltuk betörni, hogy valahogy megmenthessük, de épp mikor találtunk volna valami hatásos tárgyat, a lány… megfulladt.
Ott lebegett előttünk, tágra nyitott szemében égő félelmetes tekintetét örökre belevésve emlé­keze­tünkbe.

Soha senkinek nem mondtam el ezt a történetet. És nem is szeretném, ha közhírré tennék.
Életemben még olyan borzalmas nyaram nem volt.

2005. december